Miért jó Tarisznyás önkéntesnek lenni?

A csendes gyerekek is lelkes gyerekek – Bea

Bea jelenleg az online tanulási programunk koordinátora, és azon dolgozik, hogy ez a projekt minél hamarabb elinduljon. 2016-ban csatlakozott, és már 3 táborban is részt vett (Agárd 2016, Litke 2017, Lácacséke 2017). Amikor nem a gyerekekkel foglalkozik, vágóként dolgozik egy tiniknek szóló online sorozatnál, fuvolázik vagy társasozik. Most pedig összefoglalja nekünk, hogy mit is tanult az elmúlt években, mióta a  csapatban dolgozik.             

Második éve önkénteskedem a Tarisznya Táboroknál, ez az idő már elég volt ahhoz, hogy megismerjem a falubeli gyerekeket. Idén azonban egy harmadik faluba is elmentünk táboroztatni. Lácacséke új élményekkel és kihívásokkal kecsegtetett. Az eddigi tapasztalataimat sutba vághattam, és újra kellett építeni mindent magamban arról, hogyan is szólítsam meg a gyerekeket. A legemlékezetesebb élményem a nyáron, ebből született.

A táborainkban a feladatok többsége arra épül, hogy a gyerekek megoldjanak egy problémát közösen: megbeszélik, megvalósítják, majd levonják a tanulságot. A csapat, akikkel naponta dolgoztam a projektünkön nem egy fecsegő, csicsergő, élénk társaság volt. Inkább a szégyenlősebb, “meg se szólalok, nehogy rosszat mondjak” fajta. A projektvezetőtársammal, Dórival egyfolytában kérdésekkel bombáztuk őket, néha válaszoltak is egy-egy szót, de ha már egy mondatot szerettünk volna kicsikarni belőlük, azért keményen meg kellett küzdenünk.

A heti munka, amin minden nap dolgoztunk, egy makettváros, A jövő városának megépítése volt, amiben minden van, aminek szükségét érezzük. Az első két napon még csak tervezgettünk és beszélgettünk róla, hogy mi is legyen ebben a városban. Lassan haladtunk, de eközben megismertük a gyerekeket, szóval egyáltalán nem volt kárba veszett idő. Picit féltem a harmadik naptól, amikor már el kellett kezdeni a makett építését. Mi lesz, ha nincs kedvük csinálni? Mi lesz, ha úgy érzik, nem tudják megcsinálni? Mi lesz, ha egyszerűen csak fölállnak és keresnek jobb elfoglaltságot? Ezek persze alaptalan félelmek voltak, hisz addig is mindegyik feladatot remekül megcsinálták, kisebb-nagyon segítséggel, így a racionalitás azt mondta: Nem lehet baj, ezt is megcsinálják!

És így is lett. Olyan meglepő energiával fogtak bele a város építésébe, hogy szinte meghatódtam. Miután leosztottuk a feladatokat, mindenki nekiállt a saját részének, és csak érett a közös munka gyümölcse. Amikor befejezték a nekik szánt feladatot, beszálltak segíteni a másiknak, aki még dolgozott, vagy saját új ötlettel álltak elő. Ekkor éreztem azt, hogy nem volt hiába az a két nap “beszélgetés” vagy inkább kérdezgetés.

A történetem itt sajnos véget ér, mert nekem ezen a napon el kellett mennem a táborból, és nem láthattam, hová fejlődik a makettvárosunk. De azt hallottam Dóritól, nagyon jó lett! De olyan sok tudás és élmény került a tarisznyámba, hogy volt útravalóm bőven. Talán marad még jövőre, és visszavihetem nekik, ami benne marad, köszönetképp, hogy ilyen remekül dolgoztak, és megtanították, hogy nem feltétlenül a beszéd a legnagyobb erény. Ezt az tapasztalatot próbálom most beleépíteni az online “tanuló” programunkba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.