Miért jó Tarisznyás önkéntesnek lenni?

Pride és ölelések – Heni

 

Heni jelenleg a Kommikáció és Arculat munkacsoport koordinátora. 2016-ban csatlakozott, és már öt táborban is részt vett (2016 Litke, 2016 Agárd, 2017 Litke, 2017 Lácacséke, 2017 Dunabogdány). Nemrég fejezte be szociális antropológia tanulmányait a St Andrews-i egyetemen, és jelenleg a CEU-n tanul nemzetközi kapcsolatokat. Amikor nem a gyerekekkel foglalkozik, zenél, rajzol, szerkeszti a CEU diákmagazinját és gyakornokoskodik egy másik civil szervezetnél.

Sok barátom tudja, hogy nagyon sokat dolgozom a Tarisznya Táborokon, néhányuk szerint még túl sokat is. Kívülállóként megértem a kételyeiket, de nekem a Tarisznya jelenleg mégiscsak az egyik legjobb dolog az életemben. Azt azért persze be kell vallanom, hogy csak azért csatlakoztam 2016-ban, mert nem volt jobb dolgom a nyáron (egy jó gyakornokság sem jött össze), meg akartam még egy kis időt tölteni az egyik barátommal, Tommal, aki a litkei tábor után már költözött is Atlantába (ahonnan azóta sem jött haza). Hogy őszinte legyek, még a gyerekektől is félek (legalábbis akkor ezt gondoltam), meg a tanítás sem érdekel különösebben, csak az, hogy az oktatásról folytathassak politikai vitát. Azt viszont gondoltam, hogy majd sok hasonló gondolkodású emberrel fogok találkozni, akikkel biztosan össze fogok barátkozni – ami meg is történt –, de azt nem gondoltam, hogy a gyerekekben is barátokra lelek.

A leginspirálóbb Tarisznyás sztorim is a gyerekekkel való barátságomról szól. Az egyik program, amit a 2017-es ottalvós táborban szerveztem, a kritikus gondolkodásról és a forráskritikáról szól, valamint a különböző társadalmilag kirekesztett csoportok helyzetéről Magyarországon. A táborozóknak öt szöveget kellett elolvasniuk, amikről azt mondtuk, hogy újságokból vannak (de valójában az önkéntesek írták magukról) különböző társadalmi csoportokról, például LGBT+ emberekről, bevándorlókról, kivándorlókról, feministákról stb. Az első körben a gyerekek elolvasták és megvitatták a szövegeket, amiket két-két önkéntes prezentált nekik. A cikkek mind borzasztó (és gyakran nem igaz) dolgokat állítottak ezekről a csoportokról. Miután elolvasták a cikkeket, a gyerekek visszatérhettek az állomásokhoz másodszorra is, amikor megtudták, hogy az ottlévő önkéntesek is ezen társadalmi csoportok tagjai.

Andris barátom meg én voltunk a melegek állomása. A mi „újságcikkünk” a 2017-es Budapest Pride-ról szólt és arról, hogy milyen undorító, hogy a melegek itt parádéznak a város utcáin. Az első körben halottunk pozitív és negatív véleményeket is a melegekről, de meglepő módon, a gyerekek elég jól vitatkoztak a témáról. Az egyik legjobb élményem a Tarisznyás karierem során az, amikor coming outoltunk a gyerekeknek, és néhányuk tényleg megváltoztatta a véleményét úgy, hogy rájöttek, ők is ismernek melegeket. Igen, a coming out egy-egy csapat gyerek előtt újra meg újra nem volt egyszerű. Különösen mivel nem volt idő mind az öt csapatnak mind az öt állomáson végigmenni, ezért sokan csak a többiektől tudták meg a „nagy hírt”. Mindezek ellenére ez a feladat adta számomra az egyik legnagyobb ajándékot. Brenda, egy lány Litkéről, akit már sokat táboroztattam, és nem volt egyik nálunk megjent csapatban sem, odajött hozzám és azt mondta a foglalkozás végén: „Nagyon bátor vagy Heni, és mi olyannak szeretünk, amilyen vagy!” Majd megölelt. Aztán sokan követték.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.