Miért jó Tarisznyás önkéntesnek lenni?

Ami motivál – Andris

Andris a HR munkacsoport tagja, és 2017-ben csatlakozott a Tarisznya Táborok csapatához, amikor Lácacsékére és a 2017-es ottalvós tábor keletében Dunabogdányba látogatott el. Amikor nem a tarisznyás gyerekekkel (vagy önkéntesekkel) foglalkozik, az ELTE-n tanul szociológiát, társas táncol, politikai aktivistaként dolgozik vagy süt. Most pedig megosztja velünk a táborok során szerzett egyik legemlékezetesebb élményét.                                                                                                                                                                                                                                                                                   

Mikor a Tarisznya Táborokról mesélek ismerőseimnek, két dolgot szoktak gyakran megkérdezni. Az első, hogy milyen eredményeket látok a gyerekeken – avagy mennyire hasznos a táborunk. A másik, hogy mégis mi motivál, miért csinálom. Most egy történettel szeretnék válaszolni mindkettőre.

Heni beszámolójából már tudhatjátok, hogy a 2017-es ottalvós táborban volt egy program, ahol kritikus gondolkodásról és a forráskritikáról tanultak a gyerekek a Magyarországon élő különböző társadalmilag kirekesztett csoportok helyzetének megismerése által. Minél őszintébbek akartunk lenni a gyerekekkel, ezért Henivel az LMBT+ embereket képviselve előbújtunk a program során. Nem kis fejtörést okozott, hogy eldöntsem, vállalom-e ezt az elsőre kockázatosnak tűnő feladatot. A program a maga módján meglepően jól sült el. Másnap reggel öt gyereknek az udvaron tartottam éppen a reggeli ébresztő foglalkozásunkat, ahol egy kis történetet meséltem el, miközben ők becsukott szemmel a történetre koncentráltak. A foglalkozásnak úgy lett volna vége, hogy a történet végén lerajzolják, hogy mire gondoltak. Ritka, hogy öt gyerek egy ilyen történetet szótlanul, koncentrálva, nyugalomban végighallgat, épp a ritka alkalmak egyike volt ez. Amikor az épület ablakából kihajolva az egyik, nem az én csoportomban lévő gyermek kikiáltott, hogy buzi. Nem az volt ezzel a baj, hogy magamra vettem volna, hanem abban a pillanatban az öt gyerekem felkapta a fejét, kizökkentek a történetből, és odalett a ritka alkalom ígéretes sikere. Ez bosszantott, ezért megpróbáltam meg sem történtnek tekinteni a dolgot és folytatni a történet mesélését, hátha a gyerekek nem zökkenek ki teljesen a feladatból. De nem hagyták annyiban. Ők keltek a védelmemre, ketten a bent lévőnek kezdtek el magyarázni, a többiek nekem mondták, hogy az illető csak “bunkó, viccelt, nem úgy értette”. Sőt, egyikük azt mondta, hogy “Andris, ezt nem rád mondták, rám mondták, engem akartak csúfolni!” Már-már vicces volt a kegyes hazugság a szájából. De legfőképpen megható volt, hogy azt kaptam vissza, amit adtam nekik. Mert én azért önkénteskedem, mert úgy gondolom, igazságtalan helyzetben vannak ezek a gyerekek a lehetőségek hiánya miatt. Ezért én feláldozom szabadidőm egy részét és vállalok a hátrányaikból. És ők ugyanezt tették: úgy érezték, én kerültem igazságtalan helyzetbe, ezért ők felvállaltak belőle valamennyit. Ezekben a gyerekekben ott van a társadalmi felelősségvállalás, az igazságérzet, amire szerintem mindenkinek szüksége lenne: hogyha igazságtalansággal találkozik az ember, akkor nem mehetünk el mellette, még ha úgy gondoljuk, minket nem is érint, vállalnunk kell belőle. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Összességében ez az, ami motivál, persze tarisznyás önkéntesnek lenni alapból nagyszerű élmény egy nagyszerű csapattal. És ennél eredményesebb dolgot, mint hogy a gyerekeknek átadjuk a felelősségvállalás vagy az igazságosság és másokért vagy önmagadért való kiállás értékét, nem tudok kitalálni se.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.