Miért jó Tarisznyás önkéntesnek lenni?

Egy sorsfordító hét – Orsi

Orsi jelenleg a tartalomfejlesztés munkacsoport tagja. 2017-ben csatlakozott, és Magyarbánhegyesre látogatott el. Amikor nem a Tarisznyás gyerekekkel foglalkozik, érettségire készül, süt, főz és olvas. Ha kikerül a gimiből, magyartanár szeretne lenni, és egyszer nyitni fog egy aranyos kis étteremet, ahol mindenki nyugodtan cseverészhet egy kávé mellett.

                                                                                                                                         

                                                                                                                                                                                                                A tizenegyedik osztály végén rájöttem arra, hogy nagyon szeretnék a nyáron elmenni önkénteskedni, csinálni valami újat, megismerni új embereket, de a legfontosabb: nagyon szeretnék gyerekekkel lenni. Ezért az egyik legjobb barátnőmmel, Csillával elkezdtünk keresgélni, hova mehetnénk, mit csinálhatnék. Egy internetes hirdetésen akadtunk rá a Tarisznya Táborokra. Jelentkeztünk, behívtak minket interjúra, és nagyon reménykedtünk, hogy sikerült. Emlékszem, mikor megkaptam az e-mailt, hogy bekerültem, sikongatva ugráltam a szobámban, miközben Csillát hívtam, hogy ugye bekerült ő is. Ez körülbelül másfél hónappal a tábor előtt volt, már alig vártam, hogy végre ott legyünk Magyarbánhegyesen. Az indulás előtti este kétségbeesetten feküdtem az ágyamban, állandóan cikázó gondolatokkal, hogy biztos nem fognak szeretni a gyerekek, majd valami rosszat csinálok, az önkénteseknek sem leszek szimpatikus. Akkor még nem tudtam, hogy tényleg eddigi életem egyik legeseménydúsabb, legpörgősebb, legjobb hete előtt állok.

Azon a hétfői napon, mikor először találkoztunk a gyerekekkel, nagyon feszült voltam. Az első egy órában. Utána a gyerekek barátságossága, humora, nyitottsága, kedvessége hatására én is feloldódtam. Jó érzés volt, hogy két óra után a már ölelgettek, fonták a hajamat és hívtak játszani. Amikor mentünk ebédelni, a gyerekek párt választottak maguknak, és örültem, hogy tőlem is megkérdezték, leszek-e a párjuk. A délutáni foglalkozáson csoportokra oszlottunk. Két vagy három önkéntes és öt-hat gyerek került egy csapatba. Az volt a feladat, hogy készítsünk egy várost vagy falut gyógyszeres dobozokból. A mi csoportunkban nagyon kreatívak voltak a gyerekek, és ahogy teltek napok, egyre ügyesebben dolgoztak együtt. Mi voltunk a bulicsapat, folyamatosan ment a zene az egyik kisfiú által, nagyon sokat röhögtünk, és mindemellett egy szép várost is sikerült csinálnunk.

Olyan gyorsan elteltek a napok, hogy fel sem tudtam fogni, mennyi minden történik velem. Abban, hogy ilyen jól sikerült ez a hét, nagyon nagy szerepe van az önkénteseknek. Minden este megbeszéltük az adott nap történéseit, ez nagyon jó érzés volt, mert ilyenkor meg tudtam állni egy pillanatra és átgondolni, mennyi minden történt, és megosztani olyanokkal, akik szintén átélték. Még fél évvel később is mosolyogva gondolok vissza az ott eltöltött egy hétre.

Ez az egy hét tényleg sorsfordító volt az életemben. Előtte megállapodtam magammal, ha úgy érzem, nem szeretnek a gyerekek, nem jövök ki velük jól, nem bíznak bennem, akkor nem fogok gyerekekkel foglalkozni felnőttként. A Magyarbánhegyesen eltöltött hét rádöbbentett arra, hogy tényleg ez az én utam. Olyan voltam azon a héten, mint amilyen még sosem, és ezt a gyerekeknek köszönhetem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.